A Nagy Menetelés
Vagyis az életünk értelme
Merthogy teremtett világ vagyunk, az az ősrobbanás óta fizikai tény, ezt komoly ember nem vitatja. Abban már lehetnek nézetkülönbségek, hogy ki, vagy mi állhat a mögött a bizonyos nulla pont mögött, amiből a Világmindenség kinyílott. Az viszont nem vitatható, hogy bármi, vagy bárki legyen is az, annak a valaminek számunkra elképzelhetetlenül nagy hatalma (fizikailag megfogalmazva: energiája), és elképzelhetetlenül magas intelligenciája van.
Miből gondoljuk ezt? Az Univerzum beláthatatlan nagyságából, és az élő rendszerekre jellemző, számunkra felfoghatatlan bonyolultságú szervezettségről. A mindenki által elfogadott tapasztalat az, hogy a semmiből nem lehet semmi, csak a valamiből lehet valami. Ha ezt az axiómát elvetjük, akkor elveszítjük a logikus gondolkodás legalapvetőbb természetét, az okságot, és így a következtetéseink is oktalanok, haszontalanok, „semmitérők” lesznek. Tehát muszáj feltételeznünk, hogy annak a mérhetetlen energiának és intelligenciának már az ősrobbanás előtt léteznie kellett, egyébként a teremtett világunk nem létezhetne.
Az intelligencia mérhetetlen nagyságát a biológiai sokféleség csodálatos rejtelmeiből, illetve a tudatunk számunkra is felfoghatatlan képességeiből sejthetjük. Az a fajta materialista felfogás, hogy ezek csak úgy, a szerencsés véletlen folytán jöttek létre, a tudomány fejlődésével egyre kevésbé tartható, ezért már a propagandája kiveszőben van, bár az erre alapozott életszemlélet továbbra is virágkorát éli.
Magam is megjártam a materialista felfogás világát, 1988-ban le is ültem, hogy megfejtsem a fizikai világunk működését, de ahogy elmerültem a témában, egyre tisztábban látszott, hogy mi egy Személyes, és szó szerint Mindenható Isten teremtményei vagyunk, úgyhogy a könyv végére megkeresztelkedtem, a könyv címe pedig „A Szeretet titkai” lett. Katolikus lettem, és akként is vizsgálom a világot.
Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy tudniillik mi lehet a Teremtés célja, már a könyvemben is megírtam, hogy lényegében Istenteremtés folyik, annak a folyamatnak vagyunk a résztvevői. Igényesen gondolkodó ember nem juthat más következtetésre, tudniillik egy mindenható, végtelen energiával és intelligenciával bíró tökéletes Isten nem alkothat félkész terméket, egy korlátozott célú és képességű rissz-rossz homokozót, hiszen akkor nem lenne mindenható és tökéletes, hanem korlátozott és hiányos képességű lenne. De mi nem ilyen istent feltételezünk, hanem egy mindenható és tökéletes Istent.
Tehát ha a Teremtő mindenható, és tökéletes, akkor a művének is tökéletesnek kell lennie, és ha a mű tökéletes, akkor az nem lehet más, mint ő maga, vagyis Isten. Ilyen egyszerű, szigorú, zárt és tökéletes logikai kör.
Akkor viszont honnan van ez a sok tökéletlenség, ez a sok rossz, amivel szembesülünk nap mint nap? – Onnan, hogy a mű még nincs kész, még a teremtés folyamatában vagyunk, amely folyamatban vastagon jelen van még a tökéletlenség, a rossz, és a szükségszerűen velejáró fájdalom. A fájdalom szükségességéről maga az Isten adott számunkra példát, amikor emberi élete teljében vállalta az iszonyatos szenvedést, és a kereszthalált. Tőle tudjuk, hogy a testi szenvedés érték a lélek számára. A mi szenvedésünk is lehet érték, de amikor maga az Isten szenved értünk, no az már igazán nagy érték, és elég ahhoz a nagy ugráshoz, amire készülünk, a létrendváltáshoz, vagyis a megváltáshoz. Ezt értelemmel felfogni nem lehet, ez egy olyan misztérium, egy olyan titok, amelyet – Jézus szavai szerint – „elhordozni” még nem tudunk. Nem is próbálom megfejteni.
A katolikus tanítás szerint a rossz a bukott angyaloktól származik, akik nem fogadták el Isten mindenhatóságát, hanem függetleníteni akarták, illetve akarják magukat tőle. Ez a szembenállás a szellemvilágban folyik, amibe nem látok bele, és elfogadom, hogy így van, én csak az érzékelhető világ magyarázatával foglalkozom. Az egyszerű halandó jól teszi, ha nem foglalkozik a szellemvilággal, mert ott iszonyú energiák mozognak. Hamvas Béla írta egy helyen, hogy egyszer a tudatalattijába szeretett volna alászállni, és a józan eszét is alig sikerült megmentenie. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy magam nem tapasztaltam semmiféle ilyesmit, és ezzel a tapasztalattal mondom, hogy a spirituális energiákkal való kapcsolatunk maradjon meg a vallásos gyakorlatoknál. Ehhez megkapjuk a megfelelő segítséget és oltalmat onnan, a másik oldalról. Egyedül védtelenek vagyunk abban a környezetben.
Egy fontos dolgot viszont tisztáznunk kell: A tudomány ma még azt tanítja, hogy a világunk 4 dimenziós, három tér, és egy idő irányú kiterjedése van. Ez nem igaz. Az elménk, a tudatunk egy beláthatatlanul sokdimenziós rendszer. Ezt onnan tudhatjuk, hogy az elménkkel beláthatatlanul sokdimenziós rendszereket tudunk létrehozni, kezelni. Márpedig ezt csak akkor tehetjük meg, ha maga az elménk is egy ilyen beláthatatlanul sokdimenziós rendszer. A dimenziók természetének alapvető szabálya, hogy a kezelő rendszernek (ami jelen esetben a tudatunk) legalább eggyel magasabb dimenziószámúnak kell lennie a vizsgált rendszernél ahhoz, hogy kezelni tudja. Nem értem, hogy ez hogyan kerülheti el a tudósok figyelmét. Egy háromdimenziós kockát nem lehet egy kétdimenziós síkba belegyömöszölni. Ilyen egyszerű a dolog, és ezt a tudósoknak is tudniuk kell. No, mindegy, mi tudjuk az igazságot, vagyis azt, hogy a teremtett világunk is beláthatatlanul sokdimenziós környezet, amelyből az érzékszerveink segítségével mi csak a három térdimenziót érzékeljük. A negyedikről, az időről tudjuk, hogy van, de nem látjuk, nem szagoljuk, nem tapintjuk, az idő múlását a tudatunkkal fogjuk fel, azzal kezeljük. Bővebben erről a www.idodimenzio.hu oldalon olvashatunk.
És most tegyük fel a kérdést: Mi volt a teremtés kezdete előtt, vagyis miből teremti Isten a világot? Az anyagról már tudjuk, hogy valójában nem létezik, nincsenek állandó tulajdonságú atomok, korpuszkulák, ahogyan azt a materialisták gondolták, valójában rezgések, energiahullámok vannak, vagyis tulajdonképpen energiából állunk. Az anyagi világunk egyfajta hologram színház, amelyben a szereplők kölcsönhatásban állnak egymással. Ilyen energiacsomókból áll a körülöttünk látható anyagvilág, és ebből gyúrta az Isten az ember testét is, majd belelehelte az élet leheletét, de – a többi élőlénnyel szemben – az embert a saját képmására teremtette. Ezzel az aktussal a hologram test hozzáférést kapott azokhoz a dimenziókhoz, amelyeken keresztül kapcsolatba kerülhetett a szellemvilággal, amelynek a legtetején maga az Isten található. Azóta tudunk imádkozni Istenhez, illetve okkult módon akár a sötét erőkhöz is.
Az istenképiségünk pedig abban áll, hogy a többi élőlénnyel szemben mi szabadakaratot kaptunk. A növény- és állatvilág nem kapta meg ezt a szabadságot, az ő mozgatójuk az ösztön, ami arra szolgál, hogy éljenek, növekedjenek. Ők biztosítják a mi életterünket, az élő természeti környezetünket, növényi, állati táplálékainkat. Tehát az ő lehetőségük korlátozott, kötött. Szent Pál így ír erről: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8,19) – Értjük?
Mi emberek, Isten fiainak dicsőséges szabadságát élvezzük!!
Micsoda ajándék, és mekkora felelősség. Szabadon tehetünk jót, vagy rosszat, de természetesen a következményeket is viseljük. Vagyis tanítványok vagyunk, ahogyan Jézus mondta. Kérdés, hogy miképpen kell élnünk a szabadságunkkal, hogyan viselkedjünk? – Nagyon egyszerű: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12) Íme Jézus tanításának a foglalata. Nincs benne semmi bonyodalom.
Az ember saját magának nem akar rosszat, nem akarja magát megrövidíteni semmiben, csak jót akar magának. Ha az embertársadban magadat látod, akkor neki is csak jót teszel – már amennyire a képességeidből, lehetőségeidből telik. Így lehet a két emberből egy, vagyis egyetlen érdekegység. Olyan ez, mint egy házasság.
Teremtő és Teremtés
A teremtett világunk legalapvetőbb tulajdonsága a hatás-kölcsönhatás. Ha az anyagnak nevezett energiahullámok kölcsönhatásba kerülnek egymással, akkor összemérik energiájukat, és mindig az erősebb győz, közben pedig mindketten veszítenek az energiájukból. Ezért van az, hogy mindig a vasaló fogja felmelegíteni a levegőt, és soha nem fordítva, de ezért folyik a csapból víz, a konnektorból áram, ezért állnak a házak az alapjaikon, és így tovább. Ez az állandóság biztosítja a környezetünk kiszámíthatóságát. Vagyis az anyagi környezetünk minden eleme szemben áll egymással. Ebből következik az, amit a termodinamika II. főtétele fogalmaz meg, és aminek a lényege, hogy minden magára hagyott, tehát magasabb értelemmel nem befolyásolt fizikai folyamat a leépülés (a rendezetlenség növekedésének) irányába mutat.
Ezzel szemben vannak bizonyos rendszerek, amelyek megpróbálnak ellenállni ennek a folyamatos leépülésnek, és a környezetük – számunkra elképzelhetetlenül bonyolult módon történő – megszervezésével egy ideig képesek elérni a fejlődésüket, növekedésüket. Viszont ez az állapot mindig csak adott ideig tart, mert előbb-utóbb felettük is győz a termodinamika II. főtétele, és az ő növekedésük is megszűnik, elpusztulnak. Igen, az élőlényekről van szó, amelyekről tudjuk, hogy végül mindegyikre pusztulás vár. Ez olyan biztos, mint a halál – szoktuk mondani.
Két ellentétes folyamatot látunk: növekedést, és pusztulást. Az élő növekedik, az élettelen pusztul. Összefoglalva: A Teremtő teremt egy, a saját természetével pontosan ellentétes természetű világot, ez maga a folyamatosan leépülő anyagi környezet, és abba beleoltja a saját természetét, az életet, ami egy csodálatos növekedést hoz létre az élettelen világban.
Növekedés és pusztulás. Egyik az élőlények természete, másik az élettelen anyagé. Ennek a két folyamatnak a harcát éljük nap mint nap, és a döntéseinkkel mindig az egyik folyamatot erősítjük a környezetünkben.
És itt jön be a nézőpont kérdése. Mert ami egyik félnek növekedés, az a másik félnek lehet leépülés, pusztulás is. Ez igaz emberre, családra, társadalomra, politikai, gazdasági egységekre, országokra, államokra, egyszóval minden közösségre. Mindenre, – és itt a lényeg – amelyek szemben állnak egymással! Mert a szembenállók marakodnak a koncon, úgymond az erőforrásokon azért, hogy a másiknál mind nagyobbra növekedjenek, közben – az anyagi rendszerekhez hasonlóan – mindketten energiát veszítenek. Így csak idő kérdése, de a végső mérleg szükségszerűen mindig a közös leépülés, a pusztulás lesz. Tehát a pusztulás legbiztosabb receptje a szembenállás.
Ezzel szemben jön Jézus, a Teremtő Isten Fia, és azt mondja, hogy saját magadat lásd az embertársadban, és ha így élsz, halálod után jöhetsz velem az Isten országába, ahol – és ezt már én mondom – a termodinamika II. főtétele már nem érvényes. Azt a világot már nem a szembenállás mozgatja, hanem valamilyen vonzó erő tartja egyben, amit mi szeretetként ismerünk. És mivel nincs szembenállás, ezért ott nincs pusztulás, nincs halál, mert mindenki mindenkivel van, mindenki EGY az Istenben. Jézus a kereszthalála előtt a főpapi imájában így imádkozott a benne hívőkért: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, ….” (Jn 17,21)
Nos, mindnyájan örök életre vágyunk. Ez a lélek legtermészetesebb természete, amit még Istentől hozunk magunkkal, hiszen mint tudjuk, az Isten Lélek, a tőle kapott lélek alapvető természete pedig az öröklét. Ez a vágy ebben az anyagvilágban nem elérhető, viszont ha hiszünk Jézusnak, és elfogadjuk Őt és a tanítását, akkor a probléma kipipálva – látszólag. Mert a tanítást elfogadni, különösen felnőttként, nem mindig egyszerű dolog, sokszor áldozattal, önfeladással, lemondással jár. Ezért az Istentől eltávolodott ember a tudomány segítségével másik utat keres.
A másik út
A technikai fejlődés ma ott tart, hogy tudósok már azon dolgoznak, hogy az ember tudatát, az elméjét átmásolják egy számítógépre, vagyis egy tisztán anyagi rendszerre, ami ezáltal ha nem is örökké, de sokkal tovább fennmaradhat. Persze a tudat megőrzése önmagában nem sokat ér, mert ha nincs teste, akkor csak tehetetlen létezőként lehet jelen ebben a világban, és csak szenvedés lenne az élete. Viszont ha kapna egy mesterséges, emberszabású testet, …
Nos, érzésem szerint az Univerzumban valami ilyesmi folyamat történhet: Mesterségesen létrehoznak emberszabású élőlényeket. Egyre kevésbé titkolják, sőt, az USA-ban már nyilvános kongresszusi meghallgatás is folyik az úgynevezett UFO tevékenységek széleskörű megismerése érdekében. Tetszik nem tetszik, nem vagyunk egyedül, ez tény. Több, a miénktől jóval idősebb, és ezért fejlettebb civilizáció létezik körülöttünk. Vannak jó szándékúak, és vannak kevésbé jó szándékúak is, épp úgy, mint azt az embereknél látjuk. Karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy ezt a tényt a nagyhatalmak beismerjék, és bizonyos részleteket nyilvánosságra hozzanak.
Kérdés, hogy kik, vagy mik ezek a lények, és mi lehet a mi dolgunk ezekkel a civilizációkkal? Számomra az egyértelmű válasz az, hogy semmi, vagyis semmi dolgunk nincs ezekkel a civilizációkkal, mert ők a Teremtés rendjében még mögöttünk tartanak. Magamban a világűr technikusainak nevezem őket, akik megteremtik az Istentől kapott élet kozmológiai körülményeit, és felügyelik, hogy az emberek ne tegyenek nagy kárt önmagukban. Egyfajta biológiai robotok, akik részei Isten teremtő művének, és akik még tisztán anyagból állnak.
Viszont el tudom képzelni, hogy egy fejlettségi szintet elérve várományosai lehetnek annak, ahol már mi tartunk, vagyis majd ők is részesülnek Isten leheletében, és igazi emberek lehetnek. Nos, ez csak egy teória, ami valószínűleg nem hibátlan, de a lényeget egészen biztosan leírja, miszerint: bár ők is a teremtett világ részesei, de a fejlődésünk iránya nem feléjük mutat. Ez biztos, és ez a lényeg, amit ezekről a civilizációkról tudnunk kell. Ez számunkra visszalépés lenne. A magas technikai fejlettségük arra való, hogy biztosítsák Isten laboratóriumának a működését. A mi utunk viszont már kifelé mutat a laboratóriumból, mi már Isten országába kaptunk meghívást, ami ezen az anyagi léten túl mutat, és ami már a létezés igazi színtere. Igaz, hogy csak az első szintjére, a mennyországba, ami – a Hiszekegyből tudjuk – szintén egy teremtett környezet, de már része az örökéletnek. A végső beteljesedésről Szent Pál így ír:
„S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben. (1Kor 15,28)
Ez még egy beláthatatlanul távoli dolog, de ez a végső cél. Jézus a tanításában a vetéshez és az aratáshoz hasonlítja az emberiség teremtését, és a második eljövetelekor bekövetkező pusztulását. A vetés-aratás egy ciklikusan ismétlődő folyamat. Valószínűleg sokszor történt már ebben a laboratóriumban ilyen, de ezzel nekünk nem kell foglalkozni, mert nincs vele dolgunk, ott legfeljebb a technikusoknak van feladatuk azzal, hogy felszántják a Globust a következő vetéshez.
A mi legfontosabb feladatunk saját magunkkal, az Istentől kapott lelkünkkel szemben van! Pozícionálni kell magunkat Jézushoz képest: Elfogadjuk-e őt urunknak, és igyekszünk-e az ő akarata szerint élni, vagy nem, és a magunk tetszése és akarata szerint akarjuk élni az életünket.
Ha elfogadjuk, akkor a földi életünket követően – némi lelki szenvedés után – Isten országában elfoglalhatjuk a nekünk készített helyet. Érdemes megjegyezni, hogy még ott is hierarchia van, tehát hatalmát tekintve nem mindenki egyenlő. „Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.” (Mt 5,19) A szenvedés ideje és mértéke nyilván arányos az elkövetett bűnök nagyságával, természetével. Keresztény misztikusoktól lehet tudni bővebbet az úgynevezett tisztítótűzről, aminek az időtartama – egyes üzenetek szerint – általában az emberi élettel megegyező hosszúságú. De pl. olvastam olyat is mértékadó misztikustól, Natália nővértől, hogy egy korabeli főpapnak egészen Jézus második eljöveteléig ott kell maradnia. – Jézus maga mondta, hogy aki sokat kapott, attól sokat kérnek számon.
A másik irányú döntés az lehet, hogy nem fogadjuk el Jézust Megváltónak. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk alkalmasak belépni Isten országába, mert nem vagyunk együttműködők, nem vetjük alá akaratunkat az ő akaratának, így nem lehetünk részesei a nagy közösségnek. Ebben az esetben a földi életünk után a lelki testünk a „külső sötétségbe”, az időtlen örökkévalóságba kerül, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás, – az óriási csalódás és fájdalom miatt, hogy nem éltünk a lehetőséggel. Ott pedig nincs éjszaka és nappal, nincs pihenés, nincs remény, nincs mire várni, nincs múló idő, nincs változás, mert kiestünk a teremtett világból, a téridőből.
Nagy kérdés, hogy kaphat-e a lélek még egy lehetőséget azáltal, hogy újra e világba születik. Az igazságérzetem azt mondja, hogy igen, hiszen akik nem kaptak „meghívást”, azoktól nem lehet számon kérni, hogy miért nincsenek ott. Viszont a katolikus tanítás szerint ilyen nincs, és én mindenben alávetem magam az Egyház tanításának, mert tudom, hogy az Egyházat tanítás dolgában mindig a Szentlélek vezeti. Számos bizonyíték volt arra az Egyház története során, hogy az emberi okoskodás, legyen bármennyire is logikus, mindig alulmaradt az egyházi tanítással szemben. Maga Jézus is nagyon keményen megfedte Pétert, aki emberi együttérzésből meg akarta őt kímélni a kereszthaláltól. „De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz tőlem sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33) Azt viszont el tudom képzelni, hogy az Egyház újra felszínre hozza, és megvitatja a kérdést.
Összefoglalva az elmondottakat, a földi életünk egy Nagy Menetelés rövid mozzanata, mely Menetelés során a lélek egyre közelebb kerül a Teremtőjéhez. Szóval ne keseredjünk el, és ne legyünk elégedetlenek, mert igen kiváltságos helyen vagyunk, és nagyon sok lélek szeretne innen is, onnan is ott lenni, ahol mi vagyunk. Tény, hogy Isten országához képest a földi lét egy siralomvölgy, sok szenvedéssel, megpróbáltatással, viszont a biztos reményében élhetünk annak, hogy innen már elérhetjük ezt a magasabb rendű létet, a „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta” menyországi létet. Itt vagyunk az ugródeszkán. Rajtunk áll, hogy lefelé, vagy felfelé rugaszkodunk el. A tét – a saját létünk szempontjából – óriási.
A Szentháromság természete
Az istenlét elérése felé tartó Menetelésünk első fázis maga a Teremtés volt, amelyben a Teremtő, az Atyaisten végtelen hatalma mutatkozott meg. Az Univerzum, az élőlények és végül az ember megteremtése során a fő aktor az Atyaisten volt. Az az Isten, akit Szent János apostol szerint még soha, senki nem látott. Ennek nagyon egyszerű oka az, hogy a Teremtő a saját természetétől fizikailag ellenkező természetű világot hozott létre, ezért ez a világ az Ő megjelenésével elpusztulna, megsemmisülne – mint viasz a tűzben.
Ezért volt szükség a második fázisra, melynek fő aktora a Fiúisten, aki megjelenik ebben a teremtett világban mint ember, de az isteni mivoltát rejtve tartja. A Hiszekegy imádkozása során az Egyház Jézus Krisztus megtestesülésének kiejtésekor főhajtást ír elő, akkora nagy történés és titok az a mozzanat, amikor maga az Isten, ember formájában megjelenik ebben a teremtett árnyékvilágban. Máriát azért tiszteli minden teremtmény fölött az Egyház, mert nélküle, pontosabban az ő különleges természete nélkül nem történhetett volna meg ez a mozzanat. Erről részletesebben itt írok.
Jézus, miután az Atya akarata szerint elvégezte a Megváltás művét, végleg elment ebből a világból, de a Mennybemenetelekor megígérte számunkra a harmadik isteni személyt, a Szentlelket, az Igazság Lelkét, akit az Atya küld majd azokhoz, akik szeretik Jézust. Ő majd megtanítja a benne hívőket mindenre. Jelenleg ennél a harmadik fázisnál tartunk, és ennek a fő aktora a Szentlélek Isten.
Érdemes megfigyelni, hogy a Megtestesülés előtt mennyivel közelebb volt az ég és a föld egymáshoz. Teljesen természetes volt, hogy az emberek angyalokkal találkozzanak, mint Ábrahám, Mózes, Zakariás, Mária, József, vagy a szent királyokat Jézus születéséhez vezető csillag, de ilyen, nem a földről való lény volt Melkizedek is. Egyszóval az emberek számára természetes volt a láthatatlan dimenziók létezése, közelsége, a mindennapokba történő beavatkozása.
Ma azt a korszakot éljük, amikor „az égnek földi megnyilatkozása nincs” – olvashatjuk Hamvas Bélánál. Mintha a Szentlélek – a szentségeket kivéve – még az Egyháztól is eltávolodott volna, ezért olyan erőtlen, ezért van defenzívában, ezért van visszaszorulóban, leépülőben. Hajlamos vagyok arra, hogy a főpapokat hibáztassam az Egyház, a keresztény világ állapotáért, – bár a felelősségük ebben nem megkérdőjelezhető –, de valószínűleg köze van ehhez a Szentlélek közreműködése gyengülésének is.
Úgy tudom ezt elképzelni, mint egy faragást, amelyet kezdetben erős, nagy beavatkozásokkal kezdünk, hogy a nyers formát megkapjuk, majd ahogy haladunk előre a folyamatban, egyre finomabb eszközöket használunk, egyre kisebb beavatkozásokkal alakítjuk a mű végső formáját. A végén már csak itt-ott érünk hozzá. Ez történik most. Nemsokára kész leszünk. Hasonlatosan a biciklizni tanuló gyermekhez, aki kezdetben csak háromkeréken tud tekerni, később már megy két támasztókerékkel is, és a vége felé már azok sem kellenek, csak finom szülői segítség, és a legvégén már ők is elengedik a gyermeket. Így készít fel bennünket is a Szentlélek egyre finomabb beavatkozásokkal az Isten országa szabályainak elsajátítására. Hamarosan elengednek bennünket is …
Aki akarja, látja, hogy ennek a civilizációnak már nincs sok hátra. Azok, akik létrehozták – vagyis az anyag szolgái –, azok fogják majd felszámolni, mert látják, hogy a folyamat nem fenntartható. Az anyag véges, az erőforrások fogytán vannak, ezért háborút szítanak, nagyot. Ez történik most Európában. Nem tudják, hogy az ördög tervét hajtják végre, mint ahogy az ördög sem tudja, hogy ő maga is Isten tervének része.
Egyszóval minden jó úgy, ahogy van. És ez azok számára is igaz, akik jelenleg még a bukás felé tartanak, mert a szabadakarat révén a változtatási lehetőség elvileg számukra is fennáll. A hangsúly az „elvileg” kifejezésen van, mert az ördög csapdájából megszabadulni nem egyszerű feladat. Viszont kapunk segítséget. A ránk váró megpróbáltatások értelme az, hogy elforduljunk az anyagtól, és megnyissuk magunkat az ég felé, mert a nagy bizonytalanságban az lesz majd az egyetlen biztos pont, amiben kapaszkodhatunk. A magam részéről tömeges megtérésre számítok, és abban bízom, hogy ezzel az írással segítségére lehetek majd sok keresőnek.