A Teremtés geometriája
Reveláció

 

Ebben az írásban röviden és érthetően bemutatom, hogy a rendelkezésre álló kozmológiai mérések milyen geometriában értelmezhetők, vagyis a táguló Világegyetemünk valójában milyen geometriát alkot.

Ezen mérések szerint a Világegyetem egyre tágul, a tágulás mértéke gyorsul, sebessége pedig arányos az objektumok egymástól való távolságával. Képszerűen ma ezt egy táguló tölcsér formájában ábrázolják:

Értjük-e a táguló Univerzumot? – Még látom, de már el nem ...

(Forrás: https://termvil.hu/2020/01/17/ertjuk-e-a-tagulo-univerzumot/).

A függőleges tengelyen az idő múlása, a vízszintes tengelyen pedig a térbeli Univerzumunk egy kétdimenziós síkja látható.

Az ábrázolás tulajdonképpen egy fantáziarajz, amelyen az Univerzumról készült mérési eredményeket próbálják bemutatni. Az ábrázolásból nem derül ki, hogy az Univerzumunk miért tágul, és miért gyorsulva tágul. Jelen dolgozatban viszont erre is választ kapunk, de ehhez először meg kell ismernünk a téridőről alkotott jelenlegi felfogásunkat.

Téridőről Hermann Minkowski óta beszélhetünk, addig a fizika a teret és az időt külön mértékegységgel kezelte. Minkowski német matematikus, korának világhírű, élvonalbeli tudósa volt. Fő kutatási területe a számok geometriája volt, közérthetőbben fogalmazva: geometriailag leírta, vagyis láthatóvá tette az addig csak számokkal megfogalmazott, leírt dolgokat.

Minkowski 1907-ben felismerte, hogy a relativitáselmélet, amelyet 1905-ben egy korábbi tanítványa, Einstein mutatott be, és amely Hendrik Lorentz és mások korábbi munkáin alapult, a négydimenziós térben geometriailag is leírható. Ebben a négydimenziós koordinátarendszerben a tér és idő egyesül, vagyis az egyébként láthatatlan, fizikailag érzékelhetetlen idődimenzió láthatóvá válik, geometriailag megjeleníthető! A német természettudósok és fizikusok 80. találkozóján 1908. szeptember 21-én felismerését ezekkel a szavakkal adta elő: “Bemutatom Önöknek a tér és idő elméletét, amely a kísérleti fizika táptalajából nőtt ki és ebben rejlik az ereje. Forradalmian új. Mostantól az önmagában vett tér és idő arra ítéltetett, hogy elenyésszen a homályban és csupán a kettejük egyesítése képes arra, hogy megőrizze a független valóságot.” (Kiemelések tőlem.)

A munkássága korszakalkotó, hiszen gondoljunk csak bele: a környezetünk valójában egy négydimenziós folyam, de érzékszerveinkkel ebből csak hármat, a három térdimenziót érzékeljük. A negyediket közvetlenül nem érzékeljük, tudunk a létezéséről, de csak közvetve, valamilyen háromdimenzióban történő mozgással (homokóra, toronyóra, kvarcóra, csillagok, stb.) tudjuk jellemezni, valójában fogalmunk sincs a tulajdonképpeni természetéről.

Minkowski géniusza abban áll, hogy matematikusként láthatóvá tette az időmenti tulajdonságokat azon mérések segítségével, melyeket a fizikusok végeztek, vagyis a fizikusok tér és idő jellegű méréseit egységes geometriai rendszerbe foglalta.

Sajnálatos módon a fenti bejelentése után néhány hónapra tragikus hirtelenséggel fiatalon meghal, így nem állt módjában pontosítani, értelmezni a felismerését. Ezt jó száz év után mi most megtesszük, és látni fogjuk, hogy e kis korrekció által láthatóvá válik az Univerzumunk tényleges szerkezete.

 

1.     Téridő szerkezete a jelenlegi értelmezés szerint

Többségünk nem találkozott tanulmányai során ezzel az ismerettel, viszont fontosnak tartom, hogy ezzel a triviális dologgal minél többen tisztában legyenek, hiszen ez legalább olyan fontos, és semmivel sem bonyolultabb, mint mondjuk a mechanika, vagy a termodinamika alapismeretei. Én magam Fercsik János: A relativitáselmélet szemlélete című kiváló, és közérthetően megfogalmazott könyvéből értettem meg a téridő szerkezetét, ebből idézem most a legfontosabb ismereteket: (Aki ismeri az anyagot, átugorhatja a kékkel kiemelt idézetet.)

"Minkowski négy, egymásra merőleges (!!) tengelyt használ (»hosszúság«, »szélesség«, »magasság« és »idő« tengelyek), mert a téridő négydimenziós. Mind a négy tengelyt azonos mértékegységben kell skálázni; egységesen méterekben történik a mérés és a skálázás. …

Mivel a fény sebessége légüres térben a tömegektől távol, kerek értékben c = 3x108 m/sec, így a hagyományosan mért t* (sec) időadatot méterekké … tudjuk átszámítani. Például fél másodperc … 150 000 kilométer időnek felel meg.

Még egy nehézség van. Jelenlegi szemléletünkkel semmiképpen sem tudjuk elképzelni a téridő négy, egymásra merőleges tengelyét. Ezért megint úgy segítünk magunkon, hogy a téridőnek csak két koordinátáját (»dimenzióját«) ábrázoljuk a rajz síkján: az x(m) és a t(m) (»hosszúság« és »idő«) koordinátákat. …

A téridő ilyetén ábrázolását látjuk a 4. ábrán. A K koordinátarendszer x-tengelyére a hosszúságokat (»távolságokat«) skáláztuk 108 m-es léptékben. Ezt a K koordináta-rendszert természetesen egy testhez rögzítjük, középpontjánál fogva. Egyelőre rögzítsük saját személyünkhöz, és akkor magunk vagyunk a téridő K koordinátarendszerének O középpontjában (origójában). Az x-tengelynek mindig ugyanabba az irányba kell mutatnia; mutasson egyelőre pl. mindig a Sirius csillagra a +x-tengely, az ellenkező irányba pedig a -x-tengely.

Íme: előttünk áll a téridő, amelyben szerves egységbe forr össze tér és idő. Ábrázolása egyszerű, szemlélete kézenfekvő. Minkowski ezt nevezte el »Világ«-nak, a benne nyugvó és mozgó testek pályáit pedig »világ-vonalak«-nak.

Testek mozgása téridőben

A téridőben, a hozzánk rögzített K koordinátarendszerhez (továbbiakban: K rendszer) képest nyugalomban lévő test világvonala a t tengellyel párhuzamos egyenes lesz (5. ábra, I. világvonal). Ez természetes, hiszen a test x koordinátája nem változik, mivel "helyben marad", csupán időkoordinátája [t(m)] vesz fel egyre nagyobb és nagyobb értéket az idő folyamatos múlása miatt. Az 5. ábrán példaként feltüntettük a Siriussal ellenkező irányban -1,5x108 m távolságban, hozzánk képest nyugalomban lévő test világvonalát. (I.)

Ha a test a K rendszerben, az x-tengely mentén egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez állandó sebességgel, akkor a világvonala az ábrán egy ferde egyenes lesz. Ennek oka az, hogy az idő múlása folytán a test t koordinátája növekszik, eközben az x-koordinátája is folyamatosan egyenletesen változik, mivel az x-tengelyen futva "helyét változtatja". Az 5. ábrán példaként berajzoltuk az origóból a Sirius csillag felé küldött v2 = + 1,5x108 [m/sec] sebességű rakéta világvonalát. (II. sz. világvonal.)

Hogyan fest a fénysugár világvonala a tér-időben?

Az A. A. Michelson-R. W. Morley-kísérlet óta tudjuk, hogy a fény terjedési sebessége légüres térben, nagy tömegektől távol állandó, c= 3x108 (m/sec) érték, és független a vonatkoztatási rendszertől. (A fénysebesség a létező felső határsebesség, amelyet reális test csak megközelíthet, de el nem érhet. Fénysebességgel csak az elektromágneses sugárzás, a gravitációs hatás és a neutrínó haladhat.) Az origóból az x-tengely mentén a Sirius felé küldött fénysugár világvonalát az 5. ábrán a III. egyenes adja. Az ábrán megjelöltük azt is, hogy pl. t = +4x108 (m) idő múlva a fénysugár már x = +4x108 (m) távolságra jut el.

Lényeges: valódi testek világvonalai mindig "meredekebbek" a rajzon a fény világvonalánál, mert a fénysebesség a létező legnagyobb sebesség. (...)

Mivel a K koordinátarendszert saját személyünkhöz rögzítettük origójánál (O) fogva, az ITT és MOST esemény éppen az origóban van. Számunkra a t tengely pozitív ága - az idő folyamatos előrehaladása miatt - jelöli ki a JÖVŐ-t, míg a t tengely negatív ága a múltat mutatja. Úgy észleljük, hogy az ábrán az x-tengely »felett« a JÖVŐ-beli események fognak megtörténni, az x-tengely »alatt« a múltbeli események történtek meg, az x-tengelyen pedig a jelenben zajló események történnek. Ezt a 6. ábrára ráírtuk.

Ki-ki a saját koordinátarendszerében - természetesen a - t tengelyen - megjelölheti eddigi élete fontosabb dátumait. És ha tudná (a jövőbe látna), bejelölhetné a + t tengelyre életének ezután bekövetkező jelentősebb eseményeit. A jelen pillanatot, az ITT és MOST eseményt bárki koordinátarendszerében az origó (O) mutatja.

 

A sajátidő

Mindenekelőtt: a téridőben (amikor tehát az egyik koordináta az idő) nem érvényes a Pitagorasz-tétel. A téridőben levő olyan derékszögű háromszögnél, amelynek egyik befogója időjellegű, a befogók négyzetének különbsége egyenlő az átfogó négyzetével. …

A 8. sz. ábrán egy v=+180 000 (km/sec) sebességű rakéta világvonala látható, amit az x-tengely mentén futva áthalad koordinátarendszerünk origóján. Az ábra szerint a rakéta éppen ITT ÉS MOST van, tehát az O origóban látjuk. A mi (K rendszerbeli) méréseink és észleléseink szerint ez a rakéta ∆t = 5x108 (m) idő eltelte után valóban ∆x = 3x108 (m) távolságra jut el az x-tengelyünk mentén: bekövetkezik a B esemény. … (A számítás ∆x = β x ∆t = 0,6 x5 x 108 = 3 x 108 (m) módját később közöljük.)

Figyeljük meg: saját K téridő-koordinátarendszerünkben a rakéta a miáltalunk mért ∆t (m) idő alatt ∆x (m) távolságot tett meg. Ez a … téridőháromszög két befogója. A téridőháromszög átfogója pedig – mivel az a rakéta világvonalán van – a rakéta sajátidejét: a rakétában esetleg utazók számára eltelt ∆τ (m) időtartamot mutatja! Ez a ∆τ (m) átfogó pedig kisebb, mint a ∆t (m) befogó. Látjuk: a mozgó test számára lassabban múlik az idő.”

„… amíg a három térkoordinátával dolgozó térgeometria eukleideszi geometria, (a háromdimenziós tér: eukleidészi tér), addig a négydimenziós téridő hiperbolikus tulajdonságokkal bír! Úgy mondjuk, a téridő nem-eukleidészi, hiperbolikus. A speciális relativitáselméletnek ez az egyik legfontosabb felismerése.”

SG.hu - Fórum - A második legtávolabbi galaxist figyelték meg

A bolygónk valahogy így görbíti meg a teret a www.csillagaszat.hu internetes oldalon található ábra szerint.

 

2.     A jelenlegi értelmezés kritikája

Eddig az idézet, és most vizsgáljuk meg közösen az állításokat. Először is szögezzük le, hogy a feltüntetett értékek fizikai mérésekből származnak, tehát ez az ábrázolás megpróbálja geometriailag leképezni a testek mozgásának vizsgálata során megfigyelt észleléseket. Ezt hangsúlyozza Minkowski is a bemutató előadásában, mikor azt mondja, hogy elmélete „a kísérleti fizika táptalajából nőtt ki”.

A testek mozgásánál az imént ezt olvastuk: „A téridőben, a hozzánk rögzített K koordinátarendszerhez (továbbiakban: K rendszer) képest nyugalomban lévő test világvonala a t tengellyel párhuzamos egyenes lesz (5. ábra, I. világvonal). Ez természetes, hiszen a test x koordinátája nem változik, mivel "helyben marad", csupán időkoordinátája [t(m)] vesz fel egyre nagyobb és nagyobb értéket az idő folyamatos múlása miatt.”

– Tehát a hozzánk képest nyugalomban lévő test időkoordinátája folyamatosan nő! – Ez egy rendkívül fontos megállapítás, és nézzük meg, valójában mit is jelent: Az történik, hogy amig mi az O origóban ácsorgunk, addig a térben hozzánk képest változatlan távolságban lévő test az idődimenzió mentén másodpercenként 3x108 (m/s) sebességgel távolodik tőlünk. Nem történhet másként, hiszen mint tudjuk, „az idő nem áll meg”, minden létező tömeg időkoordinátája folyamatosan nő.

Na jó, de mi a helyzet a mi időkoordinátánkkal? Az változatlan? Miért? Hiszen ezzel gyakorlatilag kikerülünk az éterbe, vagyis a mozdulatlan létezésbe. Ezt az igen fontos körülményt a Minkowski-féle ábrázolás nem fogalmazza meg, és a következményeit nem is kezeli. A nagy tudósnak nem volt ideje kritikus szemmel „visszanézni” a művére, és ezt a tudóstársak sem teszik meg. Nem veszik észre, hogy

a méréseket végző objektumok időkoordinátája is folyamatosan nő a vizsgált objektummal együtt!

Minkowski tekintélye, és a speciális tudása olyan nagy volt, hogy a tudóstársadalom kritikátlanul elfogadta az elméletét. Végül is a segítségével használható eredményeket kaptak, igaz, csavarni kellett egyet a Pitagorasz-tételen, de a tétel fordítva felírva már működött. A gyakorlati számításoknál a modell használható volt, viszont az elméleti fizikát zsákutcában tartotta mind ez idáig.

 

3.     Téridő ábrázolás a korrigált értelmezés szerint

És most nézzük meg, hogyan alakul a 8. sz. ábra, ha figyelembe vesszük az O origó időmenti mozgását. Ekkor azt látjuk, hogy a K rendszer az egész JELEN-beni környezetével együtt mozog az idődimenzió mentén a múltól a jövő felé. – Hogyan? Milyen sebességgel? És itt jön a korszakalkotó megállapítás, hogy tudniillik közel FÉNYSEBESSÉGGEL! Azért csak „közel”, mert mint tudjuk, fénysebességet reális test el nem érhet, csak az elektromágneses sugárzás. Minél nagyobb, vagy minél gyorsabban mozog egy test a térben, annál lassúbb ez az idődimenzió menti sebessége. Ha ennek figyelembevételével szerkesztjük meg a rakéta világvonalát, akkor mindjárt helyére kerülnek a dolgok: Pl. nem kell az időt a múlt-jövő irányára szög alatt ábrázolnunk, hanem ábrázolhatjuk párhuzamosan az időtengellyel, ahogyan az a valóságban is történik. A térrel ellentétben az idő nem tud görbülni, az idő mindig nyílegyenesen a múltból a jövő felé mutat.

Ha belátjuk és elfogadjuk, hogy a mérést végző megfigyelő időkoordinátája is folyamatosan nő, vagyis az X tengely is mozog az idődimenzió mentén, akkor 5x108 m idő elteltével a 9. ábrán látható térgörbületet tapasztalunk a B pontban lévő rakéta körül. (A görbületi sugár szimbolikus, csak az ábrázolhatóságot szolgálja, valószínűbb, hogy csak a súrlódással érintett környezete görbül.) Viszont az tény, mérések igazolják, hogy a rakéta időmenti mozgása lassul, kevesebb utat tesz meg az idődimenzió mentén.

A relativitáselmélet alapján ma úgy mondják, hogy a benne utazók számára lassabban telik az idő. És itt van a baj, mert ettől a megfogalmazástól lett az idő, illetve téridő felfoghatatlanul misztikus és elképzelhetetlen. Tudniillik most már látjuk, hogy nem az idő „múlik”, hanem a JELEN halad, mozog, megy az idődimenzió mentén a MÚLT-ból a JÖVŐ felé. 

Továbbá azt is látjuk, hogy ha egy tömegpont a térben mozog, akkor annak az idődimenzió menti mozgása lassul, kevesebbet halad az időben előre a mozdulatlan környezeténél. Ezt hívják a fizikusok idődilatációnak, illetve a mozgó test kisebb időértékét sajátidőnek, amit a 9. ábra alapján már a Pitagorasz-tétel eredeti formájával számolhatunk!

Az időt mindnyájunk számára a t tengely mutatja, vagyis az időmenti mozgást – köznapian fogalmazva: az idő múlását – a t tengely mentén mérjük, nem pedig ferdén, ahogyan a 8. ábrán láttuk, hiszen az már téridő távolságot mutat.

Mérések szerint a rakétában elhelyezett órán négy másodperc elegendő ahhoz, hogy elérje a B pontot, pedig a nyugvó rendszerek 5 másodperc múlva fogják elérni azt a – mondjuk így – időhorizontot, amelyen a B esemény be fog következni. Ez érdekes. Hogyan lehetséges ez? – Úgy, hogy nem jó a megfogalmazás: Az észlelt fizikai jelenség megfogalmazása helyesen így hangzik: A térben mozdulatlan objektum az idődimenzió mentén nagyobb távolságot tesz meg, mint az térben mozgó objektum.

A fizikusok gyakran téridő görbületről beszélnek, de nekünk tudatosítanunk kell magunkban, hogy valójában csak térgörbületről van szó, hiszen tudjuk: az idő nem lehet görbe! Az idő mindig nyílegyenesen a múltból a jövő felé mutat. Ezért mi csak térgörbületről beszélünk. A görbületet a térbeli mozgás hozza létre: Amelyik objektum elkezd a térben mozogni, annak csökken az időmenti haladása. Ez történik a mi rakétánkkal is, az időmenti haladása a mozdulatlan térbeli környezetéhez képest 1/3 szekundumnyi távolsággal elmarad. Ezt mérések igazolják. És mivel nem szakad el a tértől, tehát a mozgó test megmarad ugyanebben a dimenzióban, akkor ez csak úgy következhet be, hogy az egyébként sík tér meggörbül.

Az ábrából kitűnik, hogy a tér minden egyes nyugvó pontjának ugyanazon időmenti sebesség áll rendelkezésére, ami a fénysebesség. Tehát ekkora sebességgel mozog a tér minden egyes nyugvó (tömeg nélküli) pontja az idődimenzió mentén. Ha a pont térirányú mozgásnak indul, akkor az időmenti sebessége csökken. Ha eléri a térben a fénysebességet, akkor az időmenti mozgása megszűnik, számára megáll az idő. (Tudjuk, hogy reális objektum számára ez lehetetlen.) Azt is tudjuk, hogy a fénysebesség határsebesség, ettől gyorsabban mozogni a térben nem lehet. (Kivéve a csillagászatban, ahol azt olvashatjuk, hogy egyes objektumok egymástól való távolodása fénysebességnél gyorsabban történik.)

Mindezekből egyenesen és szükségszerűen következik a feltételezés, hogy a térbeli mozgások az időbeli mozgásból származnak, vagyis a tér az időből "nyílik ki", azaz

a háromdimenziós világunkat az idődimenzió menti, számunkra láthatatlan FÉNY hozza létre.

Az idődimenzió mentén minden egyes pontnak ugyanannyi sebessége, energiája van. Amelyik a térben egyhelyben áll, az gyorsabban halad, amelyik a térben mozog, az az idő mentén lassul. Látjuk, hogy a rakéta is 5 egységet használ el az időmenti sebességéből ahhoz, hogy elérje a B pontot, mert ő a háromszög átlója mentén halad, vagyis nem csak az időben, hanem a térben is mozog. Ennek következtében viszont időmenti vesztesége, lemaradása lesz. Vagyis gyakorlatilag egy megmaradási jelenségről van szó, ami a fizika legáltalánosabb, legalapvetőbb törvénye. Továbbá azt is látjuk, hogy a térbeli mozgások és az időmenti mozgások között egyenes, a Pitagorasz-tétellel leírható kapcsolat van. Ahogy nő a térbeli mozgás, úgy csökken az időmenti mozgás, vagyis a térbeli mozgásnak az időmenti mozgás szab határt, ami éppen ezért a fénysebességtől nem lehet gyorsabb. Vagyis ez az ábrázolás választ ad ismert, de ez idáig megmagyarázhatatlan határkörülményekre is. És így a Pitagorasz-tétel a régi formájában érvényben marad, így is ki tudjuk számolni a mozgások által okozott térgörbületet, vagyis a téridőnk, az Univerzumunk újra eukleidészi lesz. Nagyszerű, hiszen a legutóbbi mérések is egyöntetűen megerősítették, hogy az Univerzumunk nem hiperbolikus, hanem közel sík, vagyis eukleidészi. A „közel” jelző valószínűleg az Univerzumban lévő anyagi tömegeknek köszönhető, amelyek a 9. sz. ábra szerit torzítják a teret, amely mint egy hepehupás hullámfront száguld az idődimenzió mentén a múltból a jövő felé.

Íme, a helyes téridő ábrázolás! Viszont felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet az, ami az időtengely mentén a fény sebességével mozog? Mi lenne? FÉNY. Egy olyan fény, amelyet mi nem láthatunk, amelynek mi csak a térirányú hatásával találkozhatunk. Ez, a számunkra láthatatlan FÉNY teremti a világot. Ebből a fényből nyílik ki a tér, miközben a sebessége valamelyest csökken; megjelenik az anyag, megjelenik a távolság, és a távolsággal az elkülönülés.

Nagyszerű! De még mindig ott van az a fránya tágulás, amelyet szintén mérések igazolnak. A Világegyetem egyre tágul, ráadásul a tágulás gyorsul, és a tágulás sebessége arányos az objektumok egymástól való távolságával. Na, ezt modellezze valaki! Ez a folyamat egy ilyen szép, közel sík hullámlemezen nem értelmezhető. Sokat töprengtem, hogyan mozoghatnak azok a teremtő fénysugarak, amelyekből a térbeli létezésünk keletkezik, mígnem egyszer csak „fény gyúlt” a fejemben: Hát persze, ha felgyullad egy fényforrás, az minden irányban világít, és nem egy sík mentén, hanem egy gömbfelület mentén terjed!

Innen már minden egyszerű lett: A Teremtés pillanatában (ősrobbanás) kiáradó FÉNY egy gömbfelületet, egy állandóan növekvő gömbfelületet képez. A gömbfelületen ez a FÉNY az energiája egy részéből kis hullámcsomagokban – kvantumokban – létrehozza a háromdimenziós világunkat, a teret.

 

ÍGY JÖN LÉTRE A MI KIS HÁROMDIMENZIÓS VILÁGUNK! – Hogy miként, az most nem érdekes, viszont a modell kozmológiai értelemben tökéletes. Tehát miközben a FÉNY folyamatosan terjed, a gömbfelületen kialakuló Univerzumunk ennek megfelelően folyamatosan tágul. A tágulás mértéke az objektumok egymástól való távolságától függ.

Leggyorsabban a gömb ellentétes oldalán lévő objektumok távolodnak egymástól ezek vannak a legmesszebb egymástól. Minél közelebb vannak ezen a gömbfelületen a pontok egymáshoz – annál kisebb lesz a távolodás mértéke is. Tehát az Univerzumunk egy folytonosan táguló fénygömbön helyezkedik el, annak a felületén keletkezik. Mivel a teremtő FÉNY folyamatosan árad (fénysebességgel), a gömb folyamatosan növekszik. Azt viszont továbbra sem értjük, hogy az Univerzum miért gyorsulva tágul. Ennek megfejtését, és azt az ellentmondást és problémát, hogy ez a gömbfelület miért tűnik számunkra síknak, vagyis eukleidészinek, meghagyom a fizikusoknak.

 

4.     A fizikusok nem merik bevallani

Itt tartottam az írásban, mikor megnéztem Kiss László csillagász Mekkora a Világegyetem? c YouTube műsorát, melyben Vinkó József csillagásszal beszélgetnek a témáról. Ebből kiderült számomra, hogy a felfúvódó gömbről – mint alternatív ábrázolási formáról – már tudnak, de nem értettem, hogy akkor miért a semmitmondó tölcsérekkel ábrázolják a felfúvódó Világegyetemet? – Tudniillik az előadásban is ilyen ábrák szerepeltek. Ennek oka csak később lett világos előttem. Tudniillik 1:13:05-nél nagyon érdekes dolog hangzik el, mikor a Világegyetem középpontjáról beszélnek:

Vinkó József: „Úgy is fel lehet ezt fogni, hogy lényegében a 4. dimenzióba tágul bele, van egy 4. dimenzió, amit mi nem érzékelünk, de lényegében ez a tágulás ez abban történik. Ezt így is föl lehet fogni…” – és egy nagyot sóhajt, mint aki megkönnyebbül, hogy végre kimondott valamit, amit egyébként nem lenne szabad.

Kiss László: „Hmmm…. veszélyes megfogalmazások…”

Vinkó: „Igen, igen, …. nem is akarom én ezt nagyon túltolni …” – és gyorsan témát váltanak.

Vagyis úgy tűnik, hogy a fizikusok a számításokból már látják a Világegyetem általam leírt alakját, de az elmélet a tudományos közéletben talán még a „tiltott” kategóriába tartozik, ezért „veszélyes” dolog ezt hangoztatni.

Nos, kedves Tudós barátaim, helyettetek én ezt a felismerést – mint egyszerű mérnökember – minden presztízsveszteség nélkül kijelenthetem. Nem kell félni a 4. dimenziótól, hiszen tudjuk, hogy van, és azt is tudjuk, hogy nem érzékeljük, és azt is tudjuk, hogy idődimenziónak hívják. A fent vázolt elmélet szerint a tágulás ebben a láthatatlan dimenzióban történik, viszont ez azt is jelenti, hogy létezik az éter, vagyis az abszolút tér, amelyben ez az egész felfúvódás történik, és ez azt jelenti, hogy Einstein, mikor a relativitáselméletet megfogalmazásakor elvetette az abszolút tér fogalmát, tévedett.

Az igazságot előbb-utóbb ki kell mondani, a relativitáselmélet ezen megállapítását meg kell haladni ahhoz, hogy megértsük a Világmindenség keletkezését. Biztos vagyok benne, ha Einstein élne, maga is ezt akarná, és meg is tenné, mint ahogy megtette az általános relativitáselmélet megfogalmazása során elkövetett tévedésével kapcsolatban is. Nincs tévedhetetlen ember, és az igazságnál a tudomány világában sincs fontosabb dolog. Különösen akkor, amikor a Teremtő, akiről tudjuk, hogy Igaz, ilyen revelációszerűen, egyik-napról a másikra, szinte a semmiből hozza tudomásunkra a Teremtés titkát.

Gyirán István

www.orokelet.van.hu

Kiegészítések:

1. A kérdés tisztázása során legnagyobb meglepetésemre egy nagyon érdekes anyagot találtam †Dr. Nagy Sándor neves csillagásztól az Interneten. Ebben a 2003-ban készült, a tudományos munkában ugyanerről a 4. dimenzióban felfúvódó gömbről beszél, amiről az írásomban említett fizikusok. A dolgozat névvel és dátummal itt volt elérhető:  http://www.date.hu/~nasa/ati.html - de időközben eltűnt, viszont név nélkül itt még megtalálható: http://users.atw.hu/rocklive/Text/Mappa2/univerzum1.html – (Talán csak nem a tudományos külső cenzúra működött? – Mert az öncenzúra léte nyilvánvaló.)

Tehát a tudósok legalább 20 éve tudnak már a 4. dimenzióban felfúvódó modellről, viszont – amint hallottuk –, róla beszélni „veszélyes dolog”. Azt viszont nem tudják, hogy a 4. dimenzió, amelyben a felfúvódás történik, valójában az idődimenzió. Ennek felismerésére, és a felfúvódás sebességére a Minkowski-tér általam ismertetett korrigálása vezetett el.

2. Lőrincz Henrik csillagász, a Természet Világa 2019. júniusi számában megjelent „Értjük-e a táguló Univerzumot? – Még látom, de már el nem érhetem” című cikkében ugyanígy mutatja be az Univerzumot:

„A kozmológiai elv kizárja a kitüntetett középpont létezését, mint ahogy egy felfújódó lufi kétdimenziós felszínének sincsen középpontja (ebben az analógiában is fontos, hogy csak a számunkra lényeges részletre koncentráljunk, vagyis csak a lufi felülete analóg a mi világunkkal, a lufi belseje – és ezzel középpontja – nem tartozik a modellhez).  

2. ábra. Egy táguló kétdimenziós gömbfelszínen nem található tágulási centrum. Bármely felszíni megfigyelő saját magát érezheti középpontnak. Egy ilyen zárt Univerzum véges, de határ nélküli.”

Vagyis a kozmológusok tudják, hogy az Univerzumunk egy, a 4. dimenzióban lévő gömb felszínén növekszik, de valamilyen rejtélyes erő miatt ezt nem merik bevallani. Még fel is hívja a szerző az olvasó figyelmét, hogy a lufi belseje nem tartozik a modellhez. – Már hogyne tartozna! Hiszen a mérések azt mutatják, hogy hozzátartozik, mert az Univerzum geometriája így értelmezhető. Ha belátják, hogy ez a 4. dimenzió valójában az idődimenzió, akkor remélhetőleg megszűnik az ellenállás, és minden – beleértve Einstein relativitáselméletét is – a helyére kerül, ami korának felismeréseire kitűnő magyarázatot adott, de az újabb ismeretek új elméletet követelnek. Viszont Einstein azon sejtése, hogy a fizika összes törvénye lényegében geometriai tulajdonságokra vezethető vissza, valószínűleg hamarosan igazolást nyer, ami azt is jelenti, hogy az Univerzumunk lényegében egy háromdimenziós grafikai történés, vagyis egy látszat. De ez a felismerés semmit nem vesz el fontosságából, mert elég nagy kiterjedésű ahhoz, hogy komolyan vegyük, mindössze arról van szó, hogy ezek az újabb felismerések segítenek felismerni a grafikust, a Teremtőt.