Teremtés és téridő
Tudjuk, hogy a létezésünk négydimenziós. Ebből három térjellegű, egy pedig időjellegű. Természetesen mindegyik merőleges a másik háromra.
Próbáljunk meg elképzelni egy négydimenziós kockát. – Rájövünk, hogy nem tudunk. – Miért? Azért, mert a mi képi világunk a háromdimenziós térbeli objektumokból épül fel. Erőlködhetünk, akkor sem tudjuk elképzelni, mert NEM FÉR A FEJÜNKBE!
Rendben, akkor csökkentsük a dimenziók számát úgy, hogy elhagyunk egy térbeli kiterjedést és képzeljük el magunkat egy síkban, pl. egy papírlapon. Erre merőleges az idődimenzió. A papírlapunk ebben az irányban mozog, de nem akárhogyan, hanem közel fénysebességgel. Mi is benne vagyunk ebben a papírlapban. Ha nem mozdulunk, csak egyhelyben ülünk, akkor is érezzük az idő múlását a tudatunkkal. Nekünk ez úgy tűnik, hogy „megy (múlik) az idő”. Pedig a helyzet az, hogy nem az idő megy, hanem a mi papírlapunk – a mi világunk – megy az idődimenzió mentén, a múltból a jövő felé.
Minkowski óta tudjuk, hogy ez a mozgás közel fénysebességgel történik, - ha egyhelyben vagyunk. Ha viszont elkezdünk mozogni a síkban, akkor az idődimenzió menti mozgás elkezd lassulni, és minél gyorsabban mozgunk, az idő menti mozgásunk annál lassúbb lesz. Ha elérjük a síkban a fénysebességet, akkor az idő menti mozgásunk megszűnik, vagyis számunkra az „idő megáll”. Ilyesmi természetesen nem történhet meg, mert akkor mi is megszűnünk létezni, tudniillik eltűnik a síkbeli testünket alkotó anyag. Éppen ezért fogalmaz úgy a fizika, hogy reális test csak megközelítheti, de el nem érheti a fénysebességet.
Ebben a síkbeli világunkban ha minden egyhelyben állna, akkor a világunk valóban sík lenne. Csakhogy tudjuk, hogy a világunkban a testek különböző sebességgel mozognak. A különböző nagyságú sebesség pedig különböző idődimenzió menti sebességgel jár. Vagyis ha a sík papírlapon egy tömegpont (mondjuk rakéta) elkezd nagysebességgel mozogni, akkor a síknak ezen gyorsan mozgó pontjai az idődimenzió mentén lelassulnak, vagyis a sík papírlap behorpad. Ezen a papírlapon – vagyis a világunkban – minden mozgásban van, és tekintettel arra, hogy a mozgások sebessége nem egyforma, ezért az elméletileg sík papírlap valójában egy hepehupás lemez. Ezt hívják a fizikusok téridő görbületnek, de valójában csak görbült térnek kellene nevezni, hiszen az idő nem görbül, az mindig nyílegyenesen a múltból a jövő felé mutat.
Tudjuk, hogy az idő menti mozgás a térbeli
mozgással fordítottan arányos. Kötelező a feltételezés, hogy a térbeli mozgás
az idő menti mozgásból származik! Ez megmagyarázza az egyik legfontosabb
kérdést, hogy a fénysebesség miért határsebesség, megmagyarázza a görbült tér
okát. A zavaros, nehezen felfogható – vagy inkább felfoghatatlan – fizikai
világkép, mely szerint a teret az anyag hozza létre, okafogyottá válik, a tér
újra kiegyenesedik és a világunk újra euklideszi lesz. A problémát
egyébként az okozza, hogy a Minkowski-féle
koordinátarendszer origója a mozdulatlan éterben (az 5. térdimenzióban) van,
éppen ott, aminek a létezését a relativitáselmélet tagadja, pontosabban nagy
nehézségek árán kiküszöböli. Ha viszont feltételezzük, hogy van éter, és az
origót áthelyezzük a háromdimenziós térbe, ahol hagyjuk, hogy azzal együtt
mozogjon az idődimenzió mentén, akkor a Pitagorasz-tétel helyreáll, és a
világegyetemünk újra euklideszi lesz, amit egyébként a legutóbbi mérések is
megerősítenek.
Nagy öröm és megkönnyebbülés. Ez az éter
nélküli, tehát a teret az anyagtól származtató relativitáselmélet teljesen
kihúzta talpunk alól a talajt, és azt hitettek el a létezésünkkel kapcsolatban,
amit csak akartak. Most viszont már tisztán látunk.
Mit látunk tisztán? – A TEREMTŐT!
A mi kis papírlap világunk elvileg fénysebességgel halad az idődimenzió mentén, és a mi kis világunkban minden mozgás – vagyis minden létezés – ebből az idő menti mozgásból származik. Tegyük fel a kérdést: mi lehet az, ami az idődimenzió mentén fénysebességgel mozog? – Mi lenne? – FÉNY. De ezt a fényt mi nem látjuk, mert a „papírlapunknak” nincs idődimenzió menti kiterjedése, ezért számunkra ez a fény érzékelhetetlen. Viszont a tudatunkkal – aminek van idő menti kiterjedése (hiszen emlékszünk a múltra, és el tudjuk képzelni a jövőt) –, már képesek vagyunk felismerni ezt a TEREMTŐ FÉNYT.
De nem csak a tudattal, hanem a hit által is
befogadhatjuk ezt a Teremtő Fényt, mert már kinyilatkoztatást kaptunk róla
kétezer évvel ezelőtt.
Szent János így kezdi evangéliumát:
„Kezdetben
volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben
Istennél. Minden általa lett, …”
Olvassuk csak a Krisztus után 325-ben tartott niceai zsinaton elfogadott keresztény hitvallást:
„Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában,
aki az Atyától született az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől, világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény,
az Atyával egylényegű és minden általa lett.”
Tehát a Fiú az idő kezdete előtt született, és minden általa lett. Amikor megszületett a Fiú, megkezdődött a Teremtés, hiszen „minden általa lett”. De ez a FÉNY most is működik, vagyis Teremt! Tehát a Teremtés nem egy múltbeli történés, hanem a jelenben is zajló folyamat. Ez a FÉNY hozza létre és tartja fenn a fizikai világunkat.
„Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” – Írja Szent Pál a Kolosszeieknek írt levélben.
Amikor ezeket a sorokat olvastam, tudtam, hogy megtaláltam a legigazibb vallást, de ettől még nem lettem keresztény.
Keresztény nem kevés tusakodás után akkor lettem, amikor igent mondtam a belső hívásra, hogy az életemet a Fiú által ránk hagyott tanításhoz igazítsam, és elismertem Őt életem urának. Pontosan tudom, hogy mennyire nem egyszerű dolog ez egy világi, alapvetően materialista felfogású ember számára.
Látjuk tehát, hogy a látható világunk a
láthatatlan világból keletkezett, pontosabban keletkezik most is. És arra a
kérdésre, hogy mi lehet ennek a teremtésnek, és benne a mi életünknek a célja,
a keresztény tanításból kaphatunk kielégítő választ.
Gyirán István